(Áll ez a Gébence a színháznál. Álldogál, néha fel-alá toporog, a közelgő előadásig nincs mit szólnia senkihez. Nem is megy a közelébe se a szintén kinnlevő, nagyokat cigiző többihez, úgyse ismerik egymást, és különben sem érdekli őt éppen egyik entitás se. Így aztán maradnak, ki-ki a maga egy- vagy sokfős tömegében, vonzáskörzetében. Mígnem hirtelen kitárul a színház egyik nagy ajtaja, és kicsörtet rajta Edgar Degas, francia impresszionista művész, dézsákban fürdőző vörös hajú nők és balettozó fodros kisleányok elsőszámú festője, a XIX. század második feléről.)
– Te Bence – szólítja meg Edgar Degas a neve hallatán megrezzenő fiatalembert – ezeket azonnal fejezd be, amiket csinálsz, de gyorsan. De mindet. Nem mennek neked, és nem is tartasz sehová. Térj észre, vagy válj igényessé, vagy bármi, csak ne folytasd ezt a sok kontárkodást, mert mindent csak elkókányolsz. Ebben a mai korban az lehet nyerő, aki egy állat! Ezekkel, amiket csinálsz, elmehetsz a picsába! Na jónapot. Adieu!
(Azzal sarkon fordul, és már megy is tovább, ki tudja, hová, milyen korba. Gébence ezután – döbbenetéből felocsúdva – megnézi az előadást, de semmit se fog megjegyezni belőle, mert gondolatai már valahol teljesen máshol fognak járni. Hazafele majd a buszon, az ablak sötétjén kikandikálva, végigzongorázza mindazt, hogy kijött egy ajtón Edgar Degas és lecseszte őt, és az abból kifolyó lehetőségeit, és előbb-utóbb rájön arra, hogy hogy kéne másképp csinálni, vagy mibe is kéne belekezdeni. És aznap este alighanem ez lesz a legfontosabb.)
Utolsó kommentek