Mentünk le koncertre a Jatéba, és tipikus ittas-páros mozdulattal, egy-egy előre- és hátra-nyújtott karunkkal vezettem magam mögött picúrt, hogy a tömeghömpölygés messzebb ne sodorja. Egy falnál pedig állt egy srác, nálunk magasabban, kócosan, egy műanyag korsó sörrel a kezében, és tévelygő mosolyából kiszűrhetően már rég nem az elsővel. Végignézett kis vonulásunkon és így szólt, csak úgy önmagának:
,,Höhö!... Szerelem!..."
Sokszor eszembe jut ez a nálunk is szédültebb éji vándor, pláne mióta picúr rég nincs. Ki volt ő – nekünk? Csak egy szemlélő? De úgy, A Szemlélő, mint a Marvel-képregényekben, a rajtunk és a külön világokon is szertenéző? Vagy egy diszkói Ámor? Vagy a Kaszás? Az örök elkerülhetetlen végekre gúnyosan figyelmeztető, és egymásra-vigyázásokra, de hiába, óva intő?
Utolsó kommentek