A rendezőlány azt újságolta el egy új csoporttársáról (forgatókönyvírói szakra ment – amely szak, utólag visszagondolva, valamennyire nekem is tetszett volna, mégse jelöltem; túl kényszeresnek éreztem volna a muszájból-írást, ráadásul a határidőket se szeretem, semmilyen téren), hogy tök olyasmi gondolkodása van a srácnak, mint nekem. Hogyhogy, csodálkozva kérdezem – honnan tudja, honnan veszi ezt? A gondolkodásomat még én sem ismerem. Azt mondja, a történetei, amiket kitalál és megír az órákra, olyasmi stílusúak, mint amiket-és-ahogyan én szoktam elmesélni, vagy csak kiötletelni. Ez hízelgő információ, minderről értesülni. Nem csak a tudat maga, hogy van valahol egy rokonlelkem, bolyongva Budapesten, de az maga is pláne jó érzés, hogy vannak, akikről eszébe jutok másoknak, vannak, akiket hozzám hasonlítanak, és akikkel összekötnek minket, és nem fordítva történik – ilyesmi kellemes meglepetés volt az is, amikor a bazsalyos Vámos Miklós bizonyos sztorijait, például V. M. szüzességelvesztésesét, és az azokban a sztorikban szereplő énképét hozzám hasonlította, azaz azt mondta, olyasmi volt V. M. azokban a sztorikban, mint én vagyok. Ez számomra meglepő volt, pláne, hogy nem olvastam még – és külön megtisztelt az is, hogy nem is engem hasonlított őhozzá –, és már az is egy nagyon jó hírt jelent nekem, hogy ezek szerint, mégiscsak, valakiknek már vagyok valamilyen. És akkor egyszer már másoknak is lehetek.
Utolsó kommentek