K. V.: „Igazából jobban kitölti az életedet, mint hinnéd. Befolyásolja a programjaidat, hogy mikor van busz, vagy mikor kell elérned. Sokszor úgy van, hogy le kell mondanod a randit, és akkor van, hogy vagy maradsz, és randizol a csajjal, vagy hazamész, és lehet, hogy ez egy egyszerű döntésnek tűnik egy városi ember számára, mert ő hazasétál, érted. De ha huszonöt-harminc kilométerre van az a haza, akkor jól megfontolható, hogy a csaj megér-e annyit, hogy vele maradj tizenegyig vagy tizenkettőig, aztán fagyjál reggel ötig, mire jön az a buszod. Mivel ők nem tudják, hogy mekkora áldozatot hozunk azért, hogy maradhassunk.”
G. B.: „Igen, és nem csak áldozathozás, hanem ez egy egyfajta próbatétel is velük szemben. Amikor mondod, hogy mennem kell, húsz perc van az utolsó buszig, akkor rajta áll, hogy simán belöki-e, hogy jajj hát alhatsz nálunk!, ez már csak tőle függ.”
K. V.: „Igen, de csak óvatosan kell felhozni a témát. Az a jó elhatározás, hogy nem tolod magad, hanem csak úgy, hát igen, elment az utolsó buszom…, Erre ő: és akkor most mi lesz??? És erre a nagy határozott férfiassággal, nem tudom, feltalálom magam!”
G. B.: „Valahogy megoldom, sétálgatok majd ötig,…”
K. V.: „Erre ő: Jaaahhj, neee, jaj, gyereee. De nem, azért egyszer le kell tagadni, úgy, hogy nem-nem, nem, nem-nem-nem, tényleg, nem akarok zavarni. – Jaj, de ugyan mááár! – Hát jó. Ha komolyan gondolod… Ha tényleg komolyan gondolod a felajánlást, akkor szívesen elfogadom.”
G. B.: „De van úgy is, hogy mindenképp haza kell menned, és akkor az is egy külön próbatétel, hogy kisétál-e veled az állomásig.”
K. V.: „Igen, mert igazából amikor mindenféleképpen haza kéne menni, és megint nem mennél, az akkor már következményekkel járna. Két napja nem voltál otthon, és valami csaj miatt már harmadik este se lennél,…”
G. B.: „Elfogyott a váltásruha,…”
K. V.: „Ez az, nincs már egy harmadik pólód, úgy kéne elkérned a haverjaidtól ruhát, meg kaját, meg mindent,… Tisztára mohikán életmód! Mintha dzsungelba’ lennél.”
G. B.: „Na de hogy ha akkor azért még megteszi, hogy kijön a buszhoz… A lányokat ugye sokféleképpen lehet egytől-tízes skálán osztályozni, de a buszhoz-kísérés alapján is lehet.”
K. V.: „Van, amelyik megvárja az utolsó buszod.”
G. B.: „Ha megvárja, abban már benne van, hogy egyáltalán kijött érte. Az ebből a szempontból egy nyolcas hozzáállás. A kilences az, amikor egy csaj hajlandó kibuszozni veled.”
K. V.: „Jaaaaj, neeee, ne-ne-ne. Ha egy csaj kibuszozik veled, kijön hozzád,…”
G. B.: „A veled, itt az a kilences! De hogyha egyedül, az a tízes!”
K. V.: „Igen, ha egyedül is kijön, az a tízes, de arról viszont már megegyezhetünk, hogy az ilyen kilences, meg tízes, az már hozzád jöhetne feleségül. Tehát az, aki veszi a fáradságot, hogy felüljön egy számára teljesen ismeretlen buszra, ami elviheti őt a világ végére,… Gondoljatok csak bele, kedves társaim. Amikor először életetekben ültetek fenn távolsági buszon, nem vont be titeket a rettegés? Hogy hova megyek? Hol kell majd leszállni? Mi fog majd ott ránk várni?”
G. B.: „Kínosan lázas kinézés az ablakon,…”
K. V.: „És nincs visszaút! De akármilyen ismerősöm jött ki hozzám, az is megfigyelhető lett, hogy általában mindig egy megállóval elbasszák. Mindig elmagyaráztam nekik, hogy hol kell megállni, de aztán mindig egy megállóval előbb szálltak le. Csak azzal nincsenek tisztában, hogy távolsági buszoknál egy-egy megálló már több kilométert jelent.”
G. B.: „Egyszer úgy szívtam ezt meg, hogy jöttek ki csomóan, és a Zsombó táblát meg, időközben, fogták és áthelyezték máshova. Én meg már mondtam, hogy hát a Zsombó tábla után kell leszállni – ott is szálltak le, csak teljesen másik megállóban, és mehettem értük ki a picsába.”
K. V.: „És nem lehet, hogy, paleoasztronauta is elméletekkel megmagyarázva, földönkívüliek jöttek, és áthordozták a Zsombó táblát?”
G. B.: „Meg akarták akadályozni a kis kerti party-mat?”
K. V.: „A civilizációs fejlődésedet.”
G. B.: „Civilizációsat és szociálpszichológiait.”
K. V.: „Igen-igen. Furcsa dolog, furcsa dolog. A másik hiba, amit elkövethetsz: két dolog. Egyrészt: ha elmész a városba, akkor amit nem vinnél el, azt inkább vidd el!”
G. B.: „Ez a törülköző-elv az Útikalauzból. A galaxisban mindig legyen nálad törülköző.”
K. V.: „Igen, igen. A másik meg az, hogy egyszerűen sose szabad elaludni.”
G. B.: „Jajj-jajj!”
K. V.: „Na igen, de hogyha nagyon rutinos vagy, és már évek óta utazol ugyanazon a távolsági buszon, és vagy már olyan pro szinten, hogy erre már beprogramoztad magad, és az a bizonyos kanyar után már felébredsz, mert tudod, hogy a kanyar utáni megálló a tied, akkor ha bátor vagy, akkor már bepróbálkozhatod az alvást. De ember legyen a talpán, aki a buszon ezt be meri vállalni.”
G. B.: „Gyakorlati teszi ezt, mert egy-két elalvás még ez előtt azért befigyel!…”
K. V.: „A tudatmódosítás teszi! Be kell hangolni, hogy beálljon, hogy a kanyar után fogsz leszállni… És akkor már érzi, élmények alapján, hogy hol kell, és az a program már bekapcsolja az agyadba, hogy kanyar, ébredni kell! És akkor utána a reakcióidőnek egy élsportolóénak kell lennie, merthogy öt másodperced van, hogy rágyere, hogy hol vagy, és hogy éppenséggel le kell szállnod, és hogy ne is hagyd a cuccaidat a buszon…”
G. B.: „Akármilyen idegen helyen alszol el, velejárója, hogy felébredve egy pár másodperc rájönnöd, hogy hol vagy, persze, hogy a buszon is így van, és kapásból rá is kell jönnöd.”
K. V.: „Így van, viszont a távolsági buszokon azért, nem is tudom, sokkal bensőségesebb is az egész, meg családias,…”
G. B.: „Amikor mondjuk felrohamoz egy-egy sokhülyegyerekes család?!”
K. V.: „De nem csak az! Hanem amikor, mondjuk, elhagysz egy táskát, akkor úgyis a buszsofőr ismer téged, tudja, hogy a te táskád, és neked fogja adni a következő alkalommal, van kb. tíz buszsofőr, és rajtuk keresztül egyhamar simán visszajuthat.”
G. B.: „Ismernek és te is ismered őket.”
K. V.: „Igen-igen-igen, és ez nem csak a buszsofőrökre, hanem az utasokra is igaz. Felszállsz a buszra, és ti egyfajta család vagytok, mert minden reggel látod őket, elmész reggel a 6:50-es busszal az iskolába, minden nap, és utána meg szombaton mész a 19:30-assal bulizni, és azok az arcok mindig ott vannak, és te már úgy mindent tudsz róluk, a nevüket nem! Azt is tudod, hogy hol lakik, azt is tudod, hogy hol száll le, lassan úgy nagyjából mindent tudsz róla, csak egyszerűen a nevét nem tudod.”
G. B.: „Úgy tudod csak név szerint, hogy a kövér informatikus, meg a táncolós mammer, meg a falubikája,… De magukat a buszsofőröket is fel lehet ismerni, mert van az Alec Baldwin fejű, a jóarc bajuszos, a harcsabajszú,…”
K. V.: „A köcsög sietős,…”
G. B.: „A kopasz morcos,…”
K. V.: „Van az, aki siet, de azért még elkésik. Annyira siet, de azért mindig elkésik a Mars térről ilyen tíz perceket. Aztán meg magyarázd meg a csajnak, hogy ez miatt lekésted a trolit. Mert persze, hozzá kell, hogy tegyem, amikor te elindulsz otthonról, akkor te pontos stratégiai számításokat végzel, hogy harmincra, legrosszabb esetben harmincötre beérsz a Mars térre, elkapod a kilences trolit, amivel aztán átszállsz a hetes buszra, és akkor pontban megérkezel.”
G. B.: „Az agyas haverom ezt úgy csinálja, hogy előre meg szokta mondani, hogy majd odaérek a Lófarához tizennégy harmincHÉTkor. – HarmincHÉTkor? – Igen, merthogy akkor ér be a busza. Aztán tényleg!”
K. V.: „Ezért mondom, hogy ez ilyen stratégiaias dolog, meg azt is észrevettem, hogy a buszsofőröknek nem számít a megálló. Hanem az számít, hogy van-e ismerős arc ott a megállóban. És ha van ismerős arc, akkor megáll, és ha nincs ismerős arc, akkor továbbmegy! És lehet, hogy tízen voltak a megállóban, de azokból egyik sem ismerős tiszaszigeti, és akkor nem áll meg!”
G. B.: „Nálunk ez az ismerős arc egyszer a postás néni volt. Kimentem az egyik buszhoz, de lekéstem. Pedig kellett volna mennem vizsgára. Jön a postás néni. Azt mondja, jaj, ugyan, mindjárt jön Veszprémből egy, ami itt nem szokott megállni, de nekem megáll. Hitetlenkedem, állunk ott másfél percet, jött a busz, leinti nekem, és mondja is a buszsofőr, hogy csókolom, Marika, persze, elviszem ezt a fiút. Átment szuperhősbe, szerzett nekem pótjáratot.”
K. V.: „Hogy a postás néninek megáll, ez egy privilégium egyébként. A buszsofőrökkel való kapcsolat egy távolsági buszon nagyon hasznos tud ám lenni…”
G. B.: „Az Év Sofőrje az volt, amikor sima rakpartozásról volt szó, de bennmaradás meg jatézás lett belőle, és Jatéban elsöröztem a pénzem; mutatom a buszsofőrnek reggel, hogy ennyim van. – Jó’van, mondja, és kinyomtatott nekem egy nyugdíjas özvegy jegyet…”
K. V.: „Szegény nyugdíjas özvegy Bence.”
G. B.: „Jött volna az ellenőr, mutatom és neki, és akkor: és hogy özvegyült meg? – Hát a háborúban. Ja én is ott voltam, rokkantnyugdíjas vagyok, hadirokkant.”
K. V.: „Igen, csak olyan jó génjeid vannak, hogy még mindig ilyen húsz évesnek nézel ki,…”
G. B.: „Jól tartom magam.”
K. V.: „Náci kísérleteket végeztek el, génmanipulációs kísérleteket, és annak mellékhatásaként nem öregszel, de valójában már vagy kilencven éves vagy, és reumád meg fájdalmaid vannak… Nekem az egyik legemlékezetesebb – és ezt most negatív értelemben – az volt, amikor még frissen költöztünk ki Tiszaszigetre, és itt most szeretném kicsit visszacsatolni a témát ahhoz, hogy arcra állnak meg a buszsofőrök. Szőregen voltam egy jóbarátomnál, pont úgy adta az isten, hogy a közelükben ott volt egy buszmegálló, ahol a tiszaszigeti busz is megállt, kiállok, állok, állok, jön a tiszaszigeti busz, de a lassításnak a csíráját se láttam. Amikor már lehet érezni, hogy ugyanolyan sebességgel, ahogy jött, elhajt. Mi van?! Mi csinál ez a barom? Rájöttem, hogy kell így indexelni, meg jelezgetni. Eltelt fél óra, jön megint, jelezgettem. De ugyanaz a sofőr. Megáll, és mondom neki, hogy úhh, szeretnék felszállni, máris adom az aprót, százötven forint, előveszem a kis pénztárcámat, erre látom, hogy üres. Üres. Mondom, nézze, tényleg nincs nálam apró, és az előző buszt is lekéstem, nem lehetne azt, hogy felhívok valakit, és tényleg amikor odaérünk, odaadja a pénzt, és kifizetem? – Neeeem-nem-nem-nem-nem, nem, vele itt nem lehet ilyet csinálni. Mondom, ez nem igaz. Leszálltam a buszról, elment, benyúltam a farzsebembe, ott volt egy ötszázas. Bazmeg, na jól van, eltelik újabb fél óra, jön is a sofőr, de tudván, hogy nincs nálam pénz, nem állt meg! Nem állt meg. Istenigazából elhajtott mellettem. A negyedik busz jött aztán, amire felszállhattam volna, gondoljatok bele, két órája vagyok már a megállóban. Látom, megy el, mert akkorra már kifejlesztettem magamban valami hatodik érzéket, hogy érzem, hogy nem lassít; a másodperc töredékrésze alatt láttam volna a lassításnak a folyamatát, hogy ő most meg fog állni, de nem, nem láttam nála. És akkor fogtam magam, kiléptem oda a buszmegálló elé, ahol máskor amúgy meg kéne állni, de hát nem áll meg, és akkor mindkét középső ujjammal integettem, másfél indexeket mutogattam velük neki, és egyszer csak megy a busz és pukk, amilyen sebességgel ment, úgy meg is állt, hogy ííííííííííí, vészfékkel megállt. Ssssssshh, kinyílik az ajtó, mondom, na, tök király, hogy így megállt, és felszállok a buszra. Mégis minek képzeled magad, öcsém, blablabla, ki vagyok én, a csicskásod, hogy így bemutogathatsz?!... Első élményem Balázs bácsival! Őróla azt kell tudni, hogy öt évig, amíg kint laktam Tiszaszigeten, egy amolyan kölcsönös utálati viszonyt ápoltunk egymással. Én eleve nem tartottam be, amit ő mondott, ő meg az a na már megint késik, ő meg előszeretettel nem vett föl engem, meg otthagyott, meg ahogy lehetett, keresztbe tett nekem,… Amilyen jól tud jönni egy buszos barát, annyira szarul tud jönni egy buszos ellenség.”
Utolsó kommentek