Tartottam e végső szakasztól,
amikor erre érek,
bevallom. De ki nem?... Jöttem,
s a szél egyre csak darabolt.
Magamra hagyottnak tűntek
a további tengeréjek;
és mikor a parton túlra
néztem, az is nagy para volt.
De tavasszal lett velem
ez is, nem is gondoltam bele.
Harc ide vagy oda: itt is
ülhetünk mi, büszke fröccsel,
a napban. És nem csak baráti
szóktól lehetek tele.
Hanem új, váratlan ébredt
csóktól is, egy tűzvörössel.
Most mindezt is zsebemben tartva
nézném újra a színtért,
könnyebb lett ez az utolsó
idő, mikor hadba álltam,
és próbáimnak hiszem azt,
ha idáig bármi kín ért.
Bennük, s magamban, végül,
valahogy: nyugalmat találtam.
Utolsó kommentek