Pppzzzzzzzzzzzzzzzzzzssssssssrrrccs. Sistergett fel a fémtégelybe pakolt, sülni kész, hasított krumplirakás, a nagy adag, bugyborékoló löttybe merítkezve. A konyhakötényes Gabesz egykedvűen, zsebredugott kézzel állt krumplijai fölött. Már vagy fél órája egy szót se szólt.
– Az utolsó munkanap…
Anett, mintha vállon bökték volna, oldalra kapta a fejét, de aztán vissza is nézett maga elé, a mosogatni valókra. Már megint ezzel jön? – ez volt az első, ami eszébe jutott Gabesz megszólalásáról, de egy pár szusszanás erejéig úgy gondolta, inkább nem is válaszol semmit, és rá se hederít. Az a fajta kolléga volt, aki véleményei nagy részét inkább megtartotta magának, és nem szólt bele más dolgaiba. Most azért mégis csak kibukott belőle:
– Fél óránként egész nap ilyeneket fogsz mondogatni?
Gabesz oldalvást fordulva Anett felé nézett, de őt továbbra is hátat fordítva találta, a szoba túloldalán függő mosogatóknál.
– Kénytelen vagyok kibeszélni magamból ezt, Anett – válaszolta Gabesz, fél kézzel még mindig a sültkrumplis emelőkart markolva - Azon túl, hogy érzékeny lélekként így is, úgy is ki vagyok akadva rajta, és a két munka miatt nem mehetek pszichológushoz, hogy neki süketeljek… Annak se láttam értelmét, hogy bejöjjek ma. Meg hogy egyáltalán kinyissunk ma.
– Az emberek szívesen jönnek zabálni, akár beüt az apokalipszis, akár nem – mondta a mosogatás a feszültségtől félbe hagyva és kézmosásba kezdve Anett - Ha meg nem jöttél volna… Most kénytelen volnék kettesben nyomatni a műszakot azzal a mihaszna harmadikkal, aki a pultnál a soros – itt már fel-alá való sétálásba fogott, és a pulthoz kivezető ajtó felé mutogatott.
– Ha nem jöttem volna… – csóválta meg a fejét, karba tett kezekkel Gabesz - Holnap már úgyse tudnál leszólni érte.
– Ja. Se beárulni a főnöknek – itt falnak dőlten elmosolyodott. – Meg hogy vonjon le érte a fizetésből, amit úgyse kapunk meg, és úgyse költünk el…
Gabesz is vigyorgott már, de még mindig nagyon merev volt. Meg csak bámult a cipője orrára.
– De lecseszni még egész nap lecseszhettelek volna - folytatta körömpiszkálva Anett – Egy jóízű anyázás délután is belefér, és még este is azon puffogsz, ami tökéletes elégtételt jelent. Egyáltalán este még lesz világ? Hány órára is van beígérve? Hm?... Basszus Gabesz, mi van a krumplikkal?!
A sistergés hevesebb lett, és Gabesz ijedten látta a szénné égett eredményt, mert már mióta benne hagyta a lében. Ingerülten dobhatta ki a masszát a kupába.
– Ó, hogy csak nekem van eszem itt! - motyogta, miközben idegesen helyet cserélt a krumpliknál Gabesszal – Hívd be mosogatni Zsét, te meg legyél eztán kinn!! – ezt még odakiáltotta, de úgy, mintha egy túlsó szobában lenne – Picsába.
A malőrtől felmérgesedett Gabesz ki is ment, és odakintről, már sokkal nyugodtabb hangon lehetett hallani a hangját: ,,hagyd csak, majd átveszem a pultot. Menj be Anetthez segíteni.” És jellegzetes dülöngélős járásával be is lépett, a kortársaihoz képest szokatlan frizurájú, hosszú, szőke, hullámos hajú dolgozósrác, Zsé. Biccentett, majd szótlanul munkához látott. Anett rágta egy kicsit a száját, emésztgetve előbbi, durva hangját, amit azóta máris megbánt, majd sóhajtott egyet, majd lerendezzük. Most meg beszélni kéne Zsével, csak ne a sütésről.
– És te mit szólsz az apokalipszishez, Zsigmond?
– Háhhhhtt, anyukám, nem érdemes akkora feneket keríteni e köré, aztmondom. Ha meghalunk, meghalunk, ha nem halunk meg, akkor is meghalunk. De ha tudsz egy jó bunkert, veled tartok. Viszek fehérbort is, csak jól kell elcsórni fateromtól. Okesz?
Eközben Gabesz egy olivás-csalamádés hamburgert adott át képregényrajzoló törzsvendégüknek, Pali Mágusnak. A szemén látta, hogy ő is csak az esti világvége gondolatával jár-kel ma a városban.
– Szar az élet – jelentette ki, a tálat átvéve, savanyú arccal a Mágus.
– Bizony – mondta Gabesz az asztalhoz-távozónak – És ezt már mióta mondom. Pa-bamm!
– Egy világvégi menü rendel! – lépett be magasba tartott tenyérrel Gabesz jóbarátja, Csuki.
– Szevasz, Csuki – ráztak kezet a kassza fölött – Már csak te hiányoztál. De várj, neked nem kéne szolgálatba’ lenned?
– Minden rendben, Gabesz? – nézett ki az ajtóból Anett.
– Minden rendben az öreggel, csak most ráfér egy szünet! – ragadta karon, és vezette ki a pult mögül Csuki.
– Felőlem. Amíg bent vagy, az új vendégeket úgyis elüldözöd – felelte csípősen, és vissza is lépett a konyhába.
– Mi a fene… Méghogy elüldözöm, én? Nézzenek oda. A kollégacsirkéd mikor lett ilyen piszkándi? Ez így nem járja. Vagy persze lehet, hogy neki is tetszem, és fel akar húzni.
– Te Csuki, nem enni jöttél be ide? Mert most így megyünk ugyan az asztalhoz, de a kaját azt én adom... Hozzak akkor neked valamit?...
– Lazulunk, ombre! Kajálni ráérünk később is.
– Hát jó, csak… Na oké, akkor ,,lazulunk”… Szóval, mi újság, Csuki, tehát nem most kéne melóban lenned?
– Vitorlát bontottam az utsó napra, tesó! Hát igásöszvér vagyok, hogy utolsó pillanatig másoknak gürcöljek?
– Ugye? Na ugye? Ezt mondtam bent is. Nem megmondtam, Anett? De ezt most nem is hallja. Amúgy meg…
– Szevasz, Kacsa! – szakította félbe a harmadik havert megérkezni látva Csuki.
– Sziasztok, srácok. Mi van?
– Azt mesélem Gabesznak, ma kiélvezem ezt a pár órát, és szerintem neki is azt kellene csinálnia. Tényleg, Gabesz. Mit szeretnél? Megnézünk egy meccset? Vagy lefeküdnél ma valakivel? Apropó, mikor is volt neked olyasmi utoljára?
Gabesz megint megcsóválta a fejét, akárcsak bent tette, majd azzal intézte el a dolgot:
– Nem hinném, hogy ezt is az orrodra kéne kötnöm.
– Mást kötnél inkább magadra, mi? Ha-ha-ha. Kötényes kurafi – és meghuzigálta Gabesz munkaruháját.
– Na jó. Más téma?
– És mi van ezzel az Anettel?
– Kivel? – kérdezett bele Kacsa. – Ja! Az! Bent van?
– Bent van. Én is ott voltam. Egy ideig… – mondta kicsit körültekintgetve Gabesz.
– Na és? – táncoltatta szemöldökeit Csuki. – Megzavartak, pedig lett volna egy kis utolsó napi konyhai maszatolás? Vagy volt is? Tudtam én, hogy nagy kópé vagy te, te kis malac.
– Nem volt… Na persze. Én meg ő, mi? Ugyan. Miket beszélsz.
– Miért ne? Ő is olyan összeszorult seggű komoly arc, mint te is. Simán beállhatnál egy utsó esti vészcsattogásra. Rá is ráférne valami élet. Nagyon páfrány.
– Na jó, vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit. Kacsa. Inkább te mesélj. Veled mi van?
– Hát nem tudom, ami azt illeti, én is bevállalnám Anettal – (Gabesz itt majd’ hanyatt esett a székben, hisz nem erről akart hallani) – de hát amilyen ritkán jön össze nekem bármi bárkivel is, még akármilyen más nőnek is örülnék. Még Csuki anyjának is.
– Mi van?! – lökte meg Csuki – Mi?! Anyám nem lenne elég jó?!
– De azt mondom, azt mondom, nyugi! – védekezett röhögve Kacsa.
– Na jól van, fiúk. Kértek is valamit a bunyó mellé?
Miután a barátok leléptek, és később az utolsó vendégek is, Gabesz hosszú ideig magára maradt az étkezdében. A végére már mindegy-alapon pakolni kezdte a székeket az asztalokat: felrakja őket, ha jönnek még, ha nem. Közben ki tudott leskelődni az utcára: az ég már feketedett, kavargó, szürke viharfelhőkkel, meg egy pár elhajló, narancs fénycsíkkal; az utcán órási dugó kerekedett ki, és stabilan ott is maradt: a lehetséges vendégek, úgy látszik, tömött kocsikban ültek, és minden áron haza akartak jutni, vagy ki a városból, menekülni, bárhová is lehetne.
– Na? Fel kellene adni? – jelent meg a színen, farzsebeibe dugott kezekkel Anett.
– Lehet, ezek útközben már nem ugranak be ide.
– Hát nem, azt én se hiszem. És az ufók?... Vagy azok nem is lesznek?
– Nem, nem, azt hiszem, őket megússzuk.
– Kár – ekkor már Anett is a kint növekvő sötétséget nézegette.
– Hm. Akkor lassan bezárunk?
– Persze. Világvégi nyitva tartás, ítélet előtt zárva. Ööö, Zsiga! Most már ráhagyhatod a húsokat! Sőt. Felőlem haza is vihetsz belőle! De várj csak! Én is viszek.
Megint fülsiketítőnek találta Anett kiabálását Gabesz, még ha most nem is a dühkitöréses formáját hallotta, mint délelőtt. De oda se neki, gondolta. Így se rossz nő.
– Elviszel te is az utolsó burgerekből? – kérdezte egy pár zacskót a kezei között szorítva a konyhából visszatérő Anett - Csak ne kelljen halálomra ennyire meghíznom.
– Császtok, léptem – surrant ki mellette, bőrkabátba bújván, Zsé.
– Csáó – köszönt el Anett, de Zsé szinte már ki is viharzott ekkorra.
– Szia Zsé. Öööh. A kérdésedre válaszolva pedig, persze, elviszek... De akár együtt is elfogyaszthatnánk őket, nálam.
Majd’ kiugrott a saját szíve, hogy egyenesen ezt így kimondta. Pedig nem is volt benne semmi különös. Csak ami még eszébe jutott róla.
– Persze, úgy is lehet, miért is ne. Ha cseppet sem fura, hogy a kvázi-főnököddel pont azt eszed fel, amit meg szokott csináltatni veled… Ja meg hát… Nem is gondoltam annyira komolyan, hogy az összeset… Kettőnél biztos nem tudok megenni belőlük egy ültő helyemben, áá, én ugyan nem. Szóval ha úgy is jó, hogy nem is esszük meg mind, hanem egy része a kukába megy, mert felőlem oké... Csak gondoltam…
– Értem, értem, persze. Meg igazad is van. Akkor megpróbálunk megenni kettőt-kettőt... Ha meg lassan esszük, talán akkorra végzünk, amikor a világvége is jön.
– Ja. Aha.
– Meg akkor a többit már ki sem kell dobni. Már minek.
– Ja… Vagy hát… Az űrlények, ha mégis jönnek, majd csak jól laknak, ha elől hagyjuk.
– Persze. Na gyere. Jól bezártad?
Utolsó kommentek