Küldetésünk jelenbéli szakaszának utolsó lépésénél már szürkés-rózsás naplementével várt minket a szélessávú Tisza-part. A legkörülményesebb részt hagytuk meg az indulás előtti utolsó dolognak: a pénzbeszerzést. Na nem mintha keveselltük volna, amennyi nálunk volt, úgy saccoltunk, abból bőven kijövünk. A pénzkérdésnek itt a formai oldalát kellett megoldanunk. Húsz évvel ezelőtti pénzeket kellett beszereznünk a tárcáinkba: az, hogy nem úgy leszünk öltözve és nem úgy hordjuk a hajunkat, mint a kilencvenes évek-beli korunkbeliek, és hogy minden mütyürünk a mobilunkba építve, ami nekik nincs, maximum kazettás walk-man-ük, az még csak hagyján. De ha ott bármelyik jegypénztárosnak előrántjuk a Mátyás királyos ezer forintost, helyben kiröhögi a játékpénzünk. Úgyhogy fel kellett kerekíteni minden, a régi pénzeket – szüleimhez hasonlóan – félretevőket, és minden bankos-féle ismerősnek-ismerősét, hogy minél jobban kijöjjünk a projectből, és minél kevesebbet kelljen kilencvenkettőben koldulni. Nem keveset kellett azért összeszedni… Jegy, vonatjegyek, oda-vissza. Minderre a bordányi kitérő előtt már ráment a fél hétvégénk, és még utána is csak koraestére végeztünk vele. De mit is fog nemsokára számítani az olyasmi, mint az idő?... A rakparti parkolóban, a Stefánia játszótérhez közel, már Bartók Bélás ezer forintossal, Ady Endrés ötszázassal és Kossuth Lajosos százas bankjeggyel a zsebünkben állítottuk le a két biciklink. Pár méterre tőlünk egy fehér izompólós helyi-menő-csávó könyökölt a kombijára, és úgy trécselt ott helyben, kis családjával. A túloldalt alacsony tinilányok szelték a járdát a folyó mentén. Már érkezgettek a fehérbort nyitogató fiatalok első csapatai, helyet foglalni a lépcsőkön, olyik gördeszkával, olyik hozzánk hasonlóan bringával. Ha nem lettek volna mechanikusan átbuheráltak a járgányaink, akár azt is hihette volna rólunk mindenki, mi is csak közéjük tartozunk.
– Akkor ha sikerül – mondtam Vágvölgyinek, ellenőrizgetve kettőnk szerkentyűinek időbeállításait – Elméletileg fél tízkor érkezünk meg, ugyanide, aznap reggel.
– Igen, az azt hiszem, teljesen okés lesz. Csak sikerüljön simán, aztán meg itthon is legyen minden rendben, mert… Nem is tudom, Bence, de az ilyen sztorik, tudod, mindig valahogy úgy szoktak végződni, hogy megjelennek a jövőbeli éneink, és hogy segíteni kell nekik.
– Jaja. Fjúcsör Bence és Fjúcsör Máté.
– Hát ez az – nevette el magát Vágvölgyi – Ez az, amit nemigen kéne. Csak nézzük meg Axl-éket, oszt’ cső.
– Megnézzük, Máté. Na, készen állsz?
– Készen. De figyelj, biztos, hogy…?
Ahogy belekezdett, felemeltem a bal karomat, és a hátát meglökve nyomban útnak indítottam a gyereket. Kicsit vártam, váratlanul eltűnik-e azonnal, de amint gyorsulni kezdett, nekiestem én is a pedálnak, és utána hajtottam. Nem is történt semmi, úgy mentünk egészen a híd aljáig, mint ahogy az lenni szokott bármely normális bicikli-tekerésnél. Ott azonban valami rázkódás kapott el, amit nem az ülésemen, hanem a bőrömön és levegőben éreztem. Ahogy erősebben néztem előre, hunyorításomban megláttam, Vágvölgyi ingujja veszettül csapkolódik hátrafele, mint egy szélfútta vitorla.
Aztán az első kékes-lila villám is felcsapott, lenn, a hátsó kerekénél.
Aztán felszikrázott a többi is: körülöttem egyre több, majd’ a szemem is megsújtva. Olyan pattogóáradat ütötte meg a fülem, mintha semmiből jött miniatűr ostorokkal eredtek volna valakik a nyomomba. Aztán, mint egy fejesugrás egy nagy tál pudingba, megvibrált és szinte kifehéredett az ég. A lila villámocskákon át, lassan, a napvilágban, elém hátrált egy narancssárga Wartburg.
Reflexből lefékeztem ijedtemben, majd dudaszót hallottam. Mögöttem is vannak. Vágvölgyi, mint láttam, a Wartburg elé kerülten, fejcsóválva jobbra kanyarodik, hogy a lépcsőknél álljon meg. Hátranéztem: nem tévedtem, jönnének vagy négyen-öten mögöttem, én meg feltartom őket. Megdudálnak, azt hihetik, eléjük vágódtam. Hát persze, mégis csak, az előbb ugye itt se voltam. Jól van, bocsi, mondom, de úgy se hallják, és bekanyarodok, oda, amerre Vágvölgyi is letért.
– Nem navigálsz valami jól – kezdte egy megjegyzéssel ittlétünket Vágvölgyi.
– Ugyan már. Csak először érkeztem át húsz évvel későbbről egy rakás kocsi közé.
– Na jó, ahhoz képest egész jó volt. Hú, öcsém. Nem mondom, hogy tök más lenne.
– Azért jobban fel van takarítva. Meg odaát, nézd, a Lapos, teljesen máshogy fest.
Egy barna és sötét-zöld ruhadarabokba bújtatott mami bámult meg minket. Csöndesen mi is rá néztünk, majd lesütötte a szemét, és odább somfordált.
– Na gyerünk föl – emeltem meg a bicikli vázát – Nézzük meg ezt a várost.
De csak persze a vasútállomásnak indulva.
Odafent már jóval szembetűnőbbek voltak a különbségek. Volt parkoló ott, ahol nem szokott lenni, nem volt zebra, ahol szokott, a fekete kovácsoltvasból és barna deszkácskákból álló egyik pad fehér kőlábak és két vaskos vörös deszka formájában fogadott minket.
– Nézzük meg az iskolát is – indultam balra, a gimi oldal-utcája felé.
– Pénteki napon vagyunk, van is tanítás. De ne tököljünk vele olyan sokat.
– Jó, hát engem csak a fiatalabb Kühn, meg a fiatalabb Bognár, meg ilyenek érdekelnek.
A suli körül egy lélek se. Reggel volt, mi mozgás is lehetett volna odakint? A dohányzás még nem volt kiszorítva a közeli padokhoz, a tanárok ilyenkor még az udvaron szívhatták a bagóikat. Oda azonban nem engedtek be minket.
– De portás bá’, régen itt tanultunk.
– Hát azt nem hiszem, nem ismerősök maguk!
Közeledett, kifelé menvén, egy csavaros hajú, zsinóros szemüveges tanárnő. Sose láttuk. Egy múltbéli dolgozó.
– Tanárnő, meg tetszik ismerni?
Meredten nézett ránk és válaszra se méltatott minket. A – szintén sosem látott – portás eltessékelt minket, most már fejezzük be a szórakozást.
– Mondtuk volna, hogy ide járunk, csak elkéstünk – csóváltam a fejem, a biciklit már a Dóm tér felé tolva.
– Azon gondolkodom, mi is a helyzet még itt, kilenckettőben. Ki a miniszterelnök, például.
– Asszem még Antall József. De lehet, hogy már… Venni kéne egy újságot is, nem?
– Nem halunk bele. Ez is még olcsó. Csak nem tudom, hol kéne.
A szegedi Nagyáruház szerencsére már a nyolcvanas években felépült, így a Dóm teret elhagyva ez a kérdés is megoldódni látszott. Kinn maradtam várni a biciklinkkel, addig Vágvölgyi pedig fellépcsőzött, újságos után kutatni. Pár perc után visszasietett, egy bilikék betűkkel teli, silány fényképekkel megnyomott napilappal.
– Vettem rágót is. Fruttisat.
Majd a kezembe nyomott egy párat a rózsaszín csomagocskából.
– Koszovói elnökválasztás,… Kis-Jugoszlávia így, Kis-Jugoszlávia úgy,… – mondogatott kulcsszavakat, ahogy lapoztuk át, ott egy helyben – NATO-dolgok,… Torgyán Józsi,… Kína, meg valami bomba,… Hát igen, itt se valami békés az élet. Hehe, nézd csak: Guns N’ Roses a Népstadionban. Előzenekarok a Soundgarden és a Faith No More. Na, az újság is megmondja, hova megyünk.
– Menjünk is – mondtam. Még hallottam, ahogy Vágvölgyi a hátam mögött szélnek ereszti a lapot.
Az állomásra hosszú és körülményes út vezetett. Könnyű eltévedni a megváltozott utcák között.
– Where do we go? – idézte a sort Vágvölgyi, teljes joggal.
Mire elértünk az építményhez, addigra lassan már meg is szoktuk, hogy percenként megbámul minket valaki. Pedig nem is üthetünk el annyira nagyon a mostani fiataloktól… Lehet, hogy külföldieknek hisznek.
Az állomás pénztáránál nem fogadott túl nagy sor. Annál erőteljesebb fa-illat uralkodott, és a szokottnál valahogy sokkal melegebb volt. Ráfért még egy pár átalakítanivaló. A jegyár nem volt vészes, egyáltalán, de felnőttjeggyel voltunk kénytelenek utazni, mert diákjegy kérésének ellenében nem tudtunk volna mit felmutatni. De nem is tudtuk, létezik-e ebben az időben diákjegy. Néha el voltunk veszve, teljesen.
Leülvén a büfé közelében, a falon a körkörös óra mutatóit nézve, ismerős taktusok ütötték meg a fülemet.
– Te, ez nem a…? – bökdöstem meg Vágvölgyi vállát, aki, nem tudván, mire gondolok, riadt gyorsasággal fordult oldalra hozzám – Óhh. De igen. Hallgasd. Isten hozott a kilencvenes években.
Figyelmeztetésemre Vágvölgyi is rögtön meghallotta, mi szól ki a büfé magnójából.
„ Áj! Láv! Jú!
Szégyellem, de kellesz piszkosul!
Áj! Láv! Jú!
Ne hagyj engem így, ártatlanul! ”
– Ez itt nem az én korom.
Hosszú hallgatásba burkolóztunk, amíg a slágerblokk le nem ment, és nem következtek a reklámok meg a hírek. A műsor ezen része kezdte már elfeledtetni az iménti sokkot. Tíz-tizenötperc rádióhallgatás, amelletti beszélgetés és Frutti rágó-rágás után felálltunk, ideje lett felszállni a vonatra. Nem sok újdonságot fedeztünk fel a múltbeli vonat-élményben. Jóformán ugyanazt a zötykölődős és lábfűtős utat éltük át, mint húsz évvel később is bármikor, csak éppen a biciklis vagonban.
A hosszú-hosszú úton, amin nem álltunk sokat, viszont annál lassabban haladtunk, akadt némi időnk kipihenni, fejünket engedélyezetten más biciklisták csomagjaira döntve, a Bordányt is megjárós eddigi utunkat. Mikor nagy nehezen lejuttattuk a bicikliket a Nyugati Pályaudvar napsütötte betonjára, egy colos, szemüveges, fiatal létére máris kopaszodó, huszonéves fazon szólított meg minket, egy másik peronról jőve.
– Na hoppá – mondja Vágvölgyi, a meglepődésből felocsúdva – Nem tán egy szintén ma esti koncert-vendég?
És kezet nyújtott, ahogy mi, huszonegyedik századi fiúk, azt lépten-nyomon szoktuk egymás között. A srác azonban nem értette, és nem fogott kezet.
– Fonyódról jövök. Csak kijöttem egy haverom elé.
Mind a tesómtól lenyúlt, kopott Axl Rose-os pólóra néztek. Nem járt meg vele egyetlen koncertet se, csak a kamaszkorát.
– Ceglédről jön a haverom, lehet, a tiétekkel jön. De most nem látom. Lehet, lekéste.
Nincs mobiljuk, hogy beszéljenek.
– Figyelj, mi előrébb megyünk – vágott a szavába Vágvölgyi – Mert még meg sincs a jegyünk. De este lehet, hogy találkozunk. Vagy ha isztok valahol előtte…
– Hát, majd csak összefutunk, lehet.
– Oké, de nekünk mennünk kell. Jó szórakozást.
Azzal, sajnos anélkül, hogy útbaigazítást kértünk volna, megindultunk a Nyugati kijáratát jelentő nagy ablakszerkezetek felé.
Utolsó kommentek