Úgy tizenhat-hét lehettem, gimis még, csend-suhanc,
nyűgökben küzdve és sok-száz dolgozat-attakban,
és részben-hittem: élek. Bár nem volt nagy gond, gubanc,
de őrzök ebből egy estet, mint követ patakban.
A hangulat így is nagy volt, sőt, még szorozva n-nel,
és ahogy mind hazament, még tovább haladtam
és cimbim is. Nyárskopasz fák közt mentünk emberemmel,
hátha lesz a vég előtt, mi nagyobb súly a latban,
és lett is, naná, mi több, egy nagy hiányt a lukban
be is tömött. Lehet, nem nagy szám, de a ramatyban
szép lett, és utána, higgyétek, alig aludtam
el, úgy pergett bennem, amiket nektek ma nagyban
mesélni kell. Szóval késő volt, mentünk a parton,
szunnyadt a boszis park és a hó morgott alattam,
egy pad várt, meg vébéká, az esti szintet tartom,
és ismeretlen gazdáik, öt-hat lány a pakkban.
Sok azévi dolgot mindjárt-rögtön elfeledtem,
egy lányt figyeltem, aki távolabb állt e hadban,
egy helyes kis arcot. A perc megdermedt felettem,
majd egy rég elbújt gitárszót hallottam magamban.
Tamtammm, tamtammm – tammm, tam, tam –
tammm, tam, tammm – tammtam, tamtamm…
Külön kis borával toporgott bája a placcnak,
nem kellett semmi, mindene megvolt, egy palackban,
de még mentem volna újnak, teájába zaccnak.
De tovább csak álltam, mint amott ő, és vacogtam,
nevét meg se tudtam, sokáig később sem, hírből.
Ha ott lennék, mellé ülnék, nem lennék zavarban,
innánk borából, beszélnénk zenéről meg filmről,
e kollázsba már annyi apróságot kivágtam,
bolondozni ott, a parkban, ölelni havakban,
kérném, vigyen át, legyünk, ahol él, egy világban,
és ha átvitt, fejben már a holdat is megadtam.
De hát csak nézegettem, mint kadét a porosz lányt,
keresgéltem, mit látok az arcban, a hajakban,
közben égbeli akkordkám tovább is motoszkált,
de mit ráírtam volna, nem találtam szavakban.
Tamtammm, tamtammm – tammm, tam, tam –
tammm, tam, tammm – tammtam, tamtamm…
Aztán meg mehettem, mint mindig, az utsó buszhoz,
de hiába, csak róla szólt a fekvés, a paplan,
órákig nem láttam mást, ragaszkodtam a túszhoz,
pofijához, ahogy mondta, „most csak a borom van”.
Éreztem, ezt kerestem és minden nő utánzat,
de eztán, sokfelé, ha láttam, hiába láttam.
Ennek hosszú sora lenne, minek is pofázzak,
úgyhogy ím az estevég, még ebben az etapban,
hogy én, bájok stopposa, ki sztrádák szélét jártam,
szívem sokfele hagytam és portákon leadtam,
bár mindig megkapták, kikre ezér’-azér’ vártam,
részben aznap mégis ott a park mélyén maradtam.
Tamtammm, tamtammm – tammm, tam, tam –
tammm, tam, tammm – tammtam, tamtamm…
Ajánlás
Szevasz, herceg, indulok is, a buszom le ne késsem,
maholnap éjfélkor úgyis koccintunk, emberes adagban,
dobolunk, bármi, csak felejtsünk – hát neked meséljem?
Ha az ember nem lép, bánja, és dalolhat, míg bekattan.
Tamtammm, tamtammm – tammm, tam, tam –
tammm, tam, tammm – tammtam, tamtamm…
Utolsó kommentek