A húszas évek végén, vagy akár mondhatnám úgy is, dédnagypapáink idejében, állt egy hódmezővásárhelyi utcácska sarkán egy pékség, a város kellős közepén. Volt itt munka bőven: nem győzték egymagukban végezni a hajnalban magányosan megkezdett, majd a kenyérárukat megvásárolni érkezők elapadásáig hosszasan kitartó napi munkát a pékvezetők. Hát szükségük volt afféle inasokra. Egyik ilyen inas fiatalembert, mikor már kisütött a nap, gyakran felkereste egy szegényes kinézetű, soványka, beesett arcú, de annál talpraesettebbnek tűnő, sötét szemű, mély hangú fiatalember. Nagyjából egy idősek lehettek: a vendég lehetett egy pár évvel idősebb. A „szegény legény”, ahogy egy versben mondanák, gyakran éhezett, ráadásul a gyomra hozzá is szokott a koplaláshoz – aminek e test bebocsátást adott, nehezen dolgozta fel, és küszködött vele. Éhesnek mégis éhes volt. Csak pénzzel, azzal nem sokkal tért be az üzletbe. És ez rendszerint így is ismétlődött: a pékinas fiú nem kérte számon, hogy vendége üres zsebbel érkezik: valami szimpátiából, ami még a másoktól megkapott sajnálatnál is erősebb lehetett, ettől kezdve rendszeresen megebédeltette az érkező fiatalt, azzal, amivel bírta. És így tettek a többiek is. Híre is volt a fiúnak, amiről csak egy idő után értesült: a városban, akik ismerték, azt beszélték egymás közt, egy nagy ügyvéd sógora, az tartja el, de ez, ez bezzeg nem dolgozik semmit. Költő, mesélték róla, ezzel bajlódik munka helyett, ráadásul a múltja se tiszta, és olyan jelzőkkel aggatták, mint „különc”, tartották a távolságot inkább. Ezt a fiút, akit a pékinas időről-időre, kollégái társaságában, kenyérkékkel ellátott, úgy hívták, József Attila. A találkozásuk csak egy részlet egy nagyobból, a költő élettörténetéből, amit sokan ismernek. Nem is szolgáltam sok cselekménnyel a dologból, ez csak egy, ha úgy tetszik, pici írás. A pici írás hátterét pedig egy pici lánytól hallottam, aki a pékinas dédunokája volt.
Utolsó kommentek