– Ez most komoly? – nyögtem ki magamból a kérdést. Öt-tíz másodpercig előtte köpni-nyelni nem tudtam.
Raktam elfelé a kamerát, közben Vágvölgyi intett, felém is, a színpad felé is.
– Haver, szerintem most azonnal lépjünk le innen.
Mentünk is elfelé. Többen fújoltak. De inkább Axl-re, mint ránk. A többség nem tartotta hibánknak, hogy kameráztuk őt. Ezen Axl mérgelődött föl, értetlen elvekből. De ezt már jól ismertük.
– Ő már ekkor is hülye volt? – kérdeztem tiplizés közben.
A jövőnkben ezzel az allergiájával hemzsegtek a félbeszakadt, balhés Guns N’ Roses-koncertekről szóló videók. Ez már a mélyrepülés része volt. Amit, mint a Városliget közelében beszéltünk, inkább megakadályoztunk volna.
– Okay, I’m goin’ home!! – vágta földhöz a fejkendőjét Axl. A tömeg irgalmatlan fújolásba kezdett. Bunkó Amerika, hallottuk meg valahonnan.
A helyzet menthetetlenné vált. Axl talán előbb hülyült meg, mint ahogy egyszer már megtörtént. A kamerát földhöz is vágtam. Mintha valami nagy bajnak az elsődleges okozója lenne. De nem. Ez a kamera, ami akkor összetört, ha nem is robbantott ki egy folyamatot, attól még ugyanannak az így is úgy is bekövetkezendő lavinának lökőereje lett. Axl máris meghülyül. Hamarabb szét fognak menni. Pedig ezt az egészet meg is mondhattuk volna nekik. Lett volna jobb albumok. Lett volna Illusion III! Akár. Vagy bármi.
Jézusmária, futott át az agyamon többször. Mi volt ez itt?! Alig bírtam levegőt venni. Azt éreztem, már futnak is utánunk. Talán volt, aki futott is.
Mi már rég máshol futottunk, mire kifogyott a levegőnk és leálltunk. Meg fogjuk úszni, gondoltam. Úgyse találnak meg.
Vágvölgyi kifújta magát, két térdére helyezve kezeit, majd mikor megszólalt, csak káromkodni bírt egy finomat magában.
– Hú, ezt megcsináltuk – mondta töretlen vigyorral ezután – Jól felhergeltük egymást, mit ne mondjak.
Ekkorra már tisztán láttam. Elő próbáltam venni én is az optimistább énemet, azzal együtt a józan eszemet is.
– Megvan a megoldás – mondtam fújtatva a friss esti levegőt, egy helyben bőrig ázva – Tekerjük vissza az időgépet egy órával. Vagy nem is. >>Huhh.<< Azelőttre, hogy bejutottunk. Ott lesznek a korábbi éneink a kőkerítésnél, >>huhh<< és megmondjuk nekik, >>huhh<< hogy semmi esetre se kamerázzanak. Vagy kitör a balhé. >>Pfffúúhhh<< Megmondjuk nekik, >>huhh<< és minden oké lesz.
Eszembe jutott a Bill és Ted zseniális kalandja című film is, már sokadikként a sorban, de nem terheltem Vágvölgyit újabb időutazós filmmel, amit lehet, hogy nem látott. Gondoltam, mindegy, értheti így is.
– Na gyere – zártam le az ötlet taglalását – Keressük meg a bicajt.
A lezárt biciklikhez még visszább kellett sétálnunk, de hál istennek, senki nem járt arra, aki felismerné a koncert két tönkretevőjét. Azonban a biciklik se voltak ott.
Na, ez lett az este következő megrázkódtatása. Kétségbeesetten nézelődtem körbe. Vágvölgyi a cipője sarkát párszor az aszfaltba döngölte. Most már ő sem tudta türtőztetni magát. Ez már neki is sok volt. Nem is feszült az állandó mosoly a száján.
– Itt maradunk 1992-ben?? – tettem föl ismét Vágvölgyire nézve a költői kérdést.
Már nem bírtam tovább a drámát, az előző után, úgyhogy erőltetett röhögésbe fogtam. Akárhogy próbáltam, mégsem ment. Vágvölgyi visszamosolyodott a feldúlt arckifejezésből, ezzel együtt már tudtam kicsikét röhögni a helyzeten.
– Képzeld, haver – mondtam vigyorogva – Ha megvárjuk 2012-őt, ahonnan jöttünk… Most figyelj… Innen számolva 2012-ben vagy 41 évesek leszünk! Na, jó lesz??
– Jó lesz – válaszolta elkomolyodva Vágvölgyi – de annyira nem.
Csípőre tette a kezét, és ő is szétnézett arra, amerre az előbb én. Tettünk pár lépést a szélesebb látóhatár megnyerésének érdekében, majd kinézve az út jobb oldalára, mintha megsegítésünkre isteni csoda jött volna végbe, Vágvölgyi nagy levegőt véve kimondta:
– Nem ott viszik azok ott?
És tényleg a mi biciklijeinket láttuk jó pár méterre, az út túloldalára tolta át két kis cigánygyerek. Lopósok voltak, amikből a mi korunkra csak több lett.
Utánuk eredtünk. Nagy-nagy lemaradással értünk át a túloldalra, a jövő-menő kocsik miatt, amikkel tulajdonképpen egymást tartottuk fel. De szerencsére lassan jutottak át a kölkök is.
Még egy kis sprint, és szinte beértük őket. Ők meg felpattantak a cangákra, előbb az egyik, aztán a másik. De még bénáztak vele, aztán meg az útra átjutni próbálkoztak, majd meggondolták magukat, és mégiscsak a járdán szlalomoztak, hálistennek ügyetlenül. Nem éppen az ő méretük volt.
Jelentős közelségbe kerültek. Egy ponton a futásban azonban, hirtelen ötlettől fogva, megálltam. Vágvölgyi csodálkozott, gyere már, nézett rám.
A két narancsot vettem ki kapkodva a táskából, azért álltam meg. Vágvölgyinek rögtön leesett a tantusz.
– Vágd hozzájuk – nyomtam Erik narancsait a kezébe. Ő csak jobban céloz, mint én. El se tudtam volna dobni rendesen.
Az egyiknek el is találta a hátát, másiknak a fejét, az gyors imbolygással fel is borult. Könnyű célpontok voltak, viszonylagos közelségben.
– Ne! Ricsi! – fékezett le törzsével oldalra fordulva, fejével hátranézni próbálkozva a háton talált cigányka.
Ricsi-gyerek a földről tápászkodott fel, a jobb karját keményen felzúzva. Az is lehet, vérzett.
– Headshot! – mondtam felröhögve Vágvölgyinek – Bocs, pujárók – emeltem fel Ricsi-gyerek mellől Erik egyik bicaját – De ezzel mi jöttünk, mi is megyünk.
Vágvölgyinek nehezebb dolga volt átvenni a biciklit, mert a másik kis gyerek körmeszakadtával küzdött, hogy visszaszállhasson. Két kézzel ragadta Vágvölgyi szőrös karját, amíg ő az óra-számlálót nyomogatta vissza. Lenéztem, hány órára írta, én is arra nyomtam, közben lábbal már hajtottam is magam, elfele Ricsárdka közeléből.
– Na gyerünk – kezdtem el tekerni. Vágvölgyi követett.
Csilingeltünk ezerrel, hogy az emberek elugráljanak előlünk, de hál istennek, olyankor, tizenegy-éjfél körül már aligha voltak ott járókelők. Csak a meglévőeket ne üssük el. Se vigyük át az időben. De ami a legfontosabb, Ricsárdkáék ne kerüljenek bele az erőtérbe. Nem kell ezeket megkétszerezni. Elég, ha azt tesszük magunkkal.
Lehagytuk őket, mire jöttek a villámok. És szerencsésen át is jutottunk. Hopp, hirtelen nappal lett. Egy öreg nénit meglökött az erőtér oldalról, és szegény elesett. De ez az időutazás már csak ezzel jár. Ez egy ilyen szakma.
Keringőzni kezdtünk a biciklikkel ezen a pár utcányi területen. Egy jó darabig nem találtuk magunkat. Mármint szó szerint. Nem volt ez olyan egyszerű mint vártuk.
Aztán magunkra a Népstadion előtt leltünk, a friss karszalagjainkkal jöttünk elfelé. A szembejövő Vágvölgyi elégedetten nézegette az új karszalagot a többi között, a pár órával korábbi saját magam döbbenten megtorpant.
– Ti meg hogy kerültök ide? – kérdezte korábbi másom. Régi-Vágvölgyi erre felkapta a fejét, és ő is ránk meredt, kikeredett szemekkel, kicsit azzal a mondattal az arckifejezésében, „na ne”.
– És miért vagytok elázva? – tette hozzá az előbbihez régi-Gellérfi.
– Ja igen – mondta mellettem Vágvölgyi – Nem ártott volna, ha hoztok esőkabátot. Na de most nem ez a lényeg. Srácok – húzta ki magát a bicajon ülve – Ne kamerázzatok az este, jó? Nem kell azt. Axl nem szereti a kamerát. Most sem.
– Ja igen – válaszolta régi-Vágvölgi – Ezt tudtuk. De azért nem árt, hogy figyelmeztettetek, köszi. Ezért jöttetek vissza, csak?
– Higgyétek el – mondtam magunknak – Tényleg ne kamerázzatok az este. Mi már megjártuk. De a másik: azért próbáljatok meg beszélni ma Axl-lel. Próbáljatok bemenni a backstage-be. Jó lesz, ha békében maradnak. Mondjátok meg nekik. Egy próbát megér.
– Ja – válaszolta régebbi énem – Ez nekem is megfordult a fejemben, otthon. Csak nem akartam előhozakodni vele. Kicsit baromság.
– De egy próbát megér – ismételtem meg, és (Vágvölgyi nem kis meglepetésére) kétezer-tizenkettőre kezdtem nyomkodni a masinánkat – Mi most hazautazunk Szegedre, onnan meg előre megyünk. Kétszer már nem tudnánk kifizetni a koncertet. Meg eleget is voltunk itt. Fáradunk. Bőrig áztunk. De ti élvezzétek az estét. És vigyázzatok magatokra.
– Okés, mester – mondta a korábbi énem. Kezet fogtunk keresztbe-kasul, majd valóban visszaindultunk lassú tempóban a Nyugatiba.
– Nem kellett volna szólni nekik a lopósokról? – kérdezte Vágvölgyi, hirtelen észbe kapva, már az Oktogonnál – Nekünk, mármint. Szólni, hogy az időgépet el fogják lopni.
– Jobb lesz úgy, ha ellopják, bármilyen rosszul hangzik is – feleltem – Nem járnánk jól egy-egy 2012-ben megkettőződött veled és velem. Majd elboldogulnak valahogy itt. Arra meg rávenni, hogy ki-ki éljen más korokban, képtelenség. Te se költöznél szívesen át a múltba vagy a jövőbe.
– Hát azért Jim Morrison-ékhez azért visszaköltöznék a múltba – vigyorodott el a csapzott Vágvölgyi.
– Jó, oda azért nincs ember, aki ne költözne át, de mégis, hogy jutnál ki az akkori Amerikába? Itthon Kádár-korszak volt, ember. Vagy hogy volt?... Áhhh, belezavarodok lassan ebbe.
– Mindegy, menjünk haza. Jó koncert volt. Ha félbe is szakadt.
– A másik éneinknek hát még milyen jó lesz!...
Itt elhallgattunk, és felemás érzésekkel baktattunk tovább. A bicikliláncok egykedvűen tekeregtek. De azért mégis, valahol örültünk az egésznek, és annak is, hogy a korábbinak mondott éneink milyen jó kis estének néznek elébe.
Ők valószínűleg egy életre meggyűlöltek minket, gondoltam, ha ez egyáltalán saját magunk esetében lehetséges lehet. Fogalmam sem volt róla, az interneten sehol nem leltem rájuk. Aztán, nagybátyámra ráírva, kiderült, az ottmaradt énem igenis felkereste őt, húsz évvel ezelőtt, és együtt kezdték meg vállalkozásukat. Ezt azonban megváltoztatott névvel és hamis személyi iratokkal kellett megtennie. Senki nem hitte volna, hogy felnőtt létére 1991-ben született. Vágvölgyi hasonlóan tett. Az alvilág egy egészen érdekesnek tűnő figurájával üzletbe lépve, bizonyos Völgyesi Zoltánnal, sikerült ez az egész, új személyi iratok körüli cécó. Vágvölgyi Máté újabb, 2012 nyarára a negyvenes éveibe lépetté érett énjére, bizonyos Deák Mátéra rákeresve (nyilván Billt követte) a magyar kémia egyik, azóta külföldre szakadt, nagy újítóját találtam meg a Google-ön, aki tulajdonképpen mindent lenyúlt, amit a mi megélt húsz évünkben, az utazásunk előtt, valaki más szabadalmaztatott. Hasonlóan tehetett Barta Bence is (talán az alliterációért e név), aki majdnem hogy a hazai médiaszakma egyik megalapozójaként használta ki jövőbeli tudását, szintén mások későbbi ötleteit előre lenyúlkálva. Úgy látszik, nehéz kezdéssel, sok adag, rendőrségtől való félelemlökettel, nem egy traumával, és egy életre elég hallgatással, de tényleg elboldogultak valahogy. Még meg is bocsátottak, mint kiderült végül: ők már sikeres emberek, mi meg ugyanazok a csóró kis egyetemisták.
Ezt mind már Erikék kertjében beszéltük ki, napsütésben, ismét. Ezúttal jóval nyugodtabban, ráérősen, a műanyag asztalnál a virslit a mustárba tunkolva beszélgettünk.
– Hú, bazzeg, hát nem semmi – jelentette ki sokadszor is Erik.
– Kértek még egy kis pálinkát, fiúk? – kérdezte az apja. Ezúttal elfogadtuk.
– Mi lett Axl-ékkel? – kérdeztem a kupicától fintorogva.
– Annak utánaolvastam – mondta Vágvölgyi – Nem hiszem, hogy bejutottunk volna a backstage-be, de hát nem is derült ki konkrétan ez. Hanem az együttessel semmi változás nem lett. Úgy látszik, ha Axl egyszer ilyennek született, ilyen is marad. Nem is mi tudtuk volna ezt megakadályozni.
– Jól van, de… – aztán elharaptam a mondatot. Nem akartam tizedszer is kimondani, mi van azzal a bizonyos próbával – Yoda mester is megmondta, tedd vagy ne tedd – és itt abbahagytam. Aki tudja a mondat végét, tudja, aki nem, nem.
Így okoskodtunk mi kétezer-tizenkettő nyarában, időket és tereket verbálisan átjárva, amíg váratlan zúgolódás meg nem zavarta társalgásunkat. Először azt hittem, vihar közeleg, és megdörög az ég. Na ne. Megint úgy elázunk? Aztán kiderült, a csattogós moraj pusztán egyfelől érkezik. Erik kertjének másik feléből.
Aztán fel is villantak az első villámkák, és követte is őket lilán a többi.
– Jajj ne – tette le tányérjára a virslicsonkot Vágvölgyi – Na most jön, amit mondtunk.
A kert végében, ezüstre festett bicajával, a villámok közt lefékezve azonban nem „Fjúcsör Máté” jelent meg, és nem is „Fjúcsör Bence”. „Fjúcsör Erik” volt az.
„Fjúcsör Erik”, összefogott rasztahajjal, formázottan csíkozott szakállal, forradással a bal orcáján, bőrruha-szerű szintetikus ruhában érkezett közénk, ami fölül fekete volt, a nadrág szürke, az ergonomikus hajlású sportcipő, ezektől borzasztóan eltérően, világos neonkék.
– De meleg van itt – dobta le a fekete felsőt. Alatta fehér póló, nyakából lelógó dögcédulákkal. Csak most látszott, mennyire kigyúrta magát a jövőben. Vagy a jövő gyúrta ki őt.
– Apa, több pálinkát már ne tölts – sütötte el a poént egyből a korunkbeli Erik.
– Jól emlékeztem, hogy itt lesztek – folytatta jövő-Erik – Segítenetek kell – erre lenyomott egy kerek narancssárga gombot, és a bicikli kieresztett magából még három ülést hátul, egy-egy kormány-szerű fogóval.
Vágvölgyire néztem, ő vállat vont. Aztán Erikre is, ő megrázta magát, tőlem ne kérdezd.
– Essünk túl rajta – raktam félre a virsliszeletelős villát.
Jövő-Erik elismerően bólogatott. „Ez a beszéd.”
– Hát akkor majd – mondta mi-Erikünk – Apa, még visszajövünk.
Erik apja vigyorgott, tetszett neki a show.
Mind a hárman hátraültünk, plusz ott volt Rocco is, aki ugatva rohangált körül minket, megfogtuk az új technikákkal formált kormány-szerűségeket, és percnyi lányos zavarban vártuk, hogy a legelöl ülő öregebb-Erik meginduljon.
– Elég’ kíváncsi vagyok a jövőre – mondtam a döbbent hangulat feloldásaképpen.
– Ki mondta, hogy a jövőben van az a probléma? – kérdezte hátrafordulva Erik.
Elkerekedett szemekkel vártunk némi felvilágosító kiegészítést tőle, de hiába. Megrúgta a bicikli féktámaszát, és azzal szinte már távoztunk is. Nem kellett lendület, nem kellett sebességbe kerülni. Csak nyomott még egy pár dolgot az időnek – és most már a helyszínnek is – a kijelzőjén, és a lila villámok kereszttüzében, Erik apja és a virslis műanyag asztal, egy vibrálással el is tűntek a szemünk elől.
Utolsó kommentek