Jó leszek, sír fel egy hős fogoly, kinek a sorsa ily mostoha,
osztva Hawaii s környéke – már e tékozló fiúk sem a régik –,
miket is műveltem, jaj, csak ne lássam vásznamon viszont soha,
néha a józan ész láncait a vad szív lakatjai védik.
Alkalmi vers Ezra Millernek
2022.08.17. 06:12 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: flash vers film bulvár színész hír bűntudat szív rab sors négysoros ész szuperhős vad vászon hawaii dc józan mostoha tékozló fiú rövidke ezra miller
nagyapám írta 8.
2022.07.09. 14:34 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers zöld éjszaka álom szépség bánat szív kecskemét köd pokol táj titok bűn méz holnap szonett örök ismétlés pára ág végtelen termés homály mécs darázs zokog nem én írtam kiált miska papa kunágota
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
Feléd kiáltok
Feléd kiáltok zokogó éjszakákon,
Feléd kiáltok, ha a zöldelő ágon
Feléd kiáltok, ha zöldellő ágon
Látom: valami csúf darázs mézet rabol,
Feléd kiáltok, lásd, ha a Végtelenség
Örök-homályú, észbontó titka rémít.
Feléd kiáltok, ó, ha a bűnös Szépség
Bűvös poklának százágú mécse szédít.
Feléd kiáltok, ha köd borul a tájra
S a szikrázó fényt megöli a pára,
Feléd kiáltok, ha elrémiszt a holnap.
Feléd kiáltok álmatlan éjszakákon,
Mikor itt időzik szívemen a bánat.
Feléd kiáltok zokogó éjszakákon.
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
nagyapám írta 7.
2022.06.16. 13:47 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers munka nap emberek álom arc fény reggel kecskemét hajnal ördög megújulás éjjel táj millió köszöntés örök ágy termés homály láng óda nagyapám nem én írtam kunágota
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
A Reggel köszöntése
Lidérces álmok rebbentek szerte,
amikor halovány arcod felderengett...
A homály
molyrágta rongyként
hull szét lépteid nyomán,
jöttödre – látod? –
fűszálak, fák, erdők, hegyek
emelkednek
a ködös homályból a magasba,
a görnyedt táj
egyetlen, hatalmas mozdulattal
lerázza púpjait,
(jaj, de iszonyú hosszú és szörnyű sötét
volt az éj,
álmaink odaszegezték a mellünk
a szúette ágydeszkához
és ijesztő álmunkból felijedve
rémülten kirohantunk.
– Hány suhogó szárnyú rém, hány ördög
üldözött
emelt karokkal
a léleklapító lámpafénybe vissza!)
Hát itt vagy, Reggel?!
Elküldted hozzánk hű szolgád, a Hajnalt,
hogy jelezze jöttöd előre?
Lásd, tárt karokkal fogadtuk őt,
felszívtuk sejtjeinkbe s vártuk érkezésed...
Hát itt vagy végre, Reggel?!
Te mindenhová behatoló fényözön-folyam,
ereszd ránk színeidet, száguldó sugaraidat,
öld halomra bennünk, taposd el óriás lábaiddal
a hosszú éj ránkhagyott mocskait...)
(Milyen szép lehetett volna rossz álmok nélkül
az éj, milyen lehetett volna!)
Megborzongat a sok álom-emlék...
Hát évezredeket átaludtunk...?
Milyen magávalragadó, milyen felemelő
látni és érezni téged,
harmatos, hamvasfényes arcod
tekintetünkkel végigsimogatni,
fénnyel kivert utaidon járni!
(Nem fáj már, hogy eljő majd az alkony,
vagy újra éj dob ránk lepelt,
mert száz zsongó hangod harsogja:
élni kell!)
Jó így munkába menni,
friss levegőt szívni magunkba...!
Köszöntlek, Reggel, s belekiáltom a világba,
a mienk vagy, mióta fényes arcod
Keleten felderengett...
Köszöntlek, lásd, s máris küldelek,
rohanj tovább, kergesd el az éjt mindenünnen,
megteheted:
taszít,
segít,
emel
millió és millió ember,
aki zendülő lépteid zajára ébredt!
Hát itt vagy végre, Reggel?!
Te megfoghatatlan, – megnevezhetetlen,
száz csodás varázs,
te megrendítő fény-álmodás!
Adj fényt a fűnek és a lombnak,
a szemnek, mely fényre szomjas,
adj meleget azoknak, kiket oly sokáig
borzongatott az éj...!
Lásd, hogyan fogadlak: tárt karokkal!
Áldoznék neked, mint őseim a Napnak,
– de mit tehetek?
Áldozatként a szívem teszem
az Örök Megújulás márványasztalára,
– íme fogadd:
Érted dobbanjon és lángoljon mindörökre!
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
nagyapám írta 6.
2022.05.24. 14:41 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers játék keresés utca emberek világ kecskemét levél ablak szonett kő csillagok felhő ismétlés égbolt lény termés moha költözik nem én írtam égtáj miska papa kunágota
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
Téged kereslek
Téged kereslek levelek mozdulásán,
Téged kereslek a mohás tetők fölött.
Téged kutatlak illanó felhők között
A játékos égbolt lassú fordulásán.
Téged kutat szemem az emberek között.
Téged kereslek az utca nedves kövén.
Látni akarlak: Felelj, ó, merre mentél,
Drága lényed, mondd, merre, hová költözött?
Téged kereslek kigyúló ablakokban
S ha lenge lényed felvillanni látom,
Téged kereslek este a csillagokban,
Téged kereslek: Felelj, ó, merre mentél,
Illő lényed milyen égtájra költözött...
Nyugalmat milyen újabb világban leltél?
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
nagyapám írta 5.
2022.04.30. 13:00 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers nap föld fa szerelem színek virág ég hold láz sugár ígéret termés láng ajak kötelék egyszerűség gyökér nem én írtam felleg miska papa bűvkör
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
Így szeretlek
Mélyrőljövően,
mint a fák táplálkoznak a földben
kígyózó gyökerekkel,
– így szeretlek.
Virágokról, színekről illatokról,
remegő, lázas ajakkal
kellene szólnom a lángról,
mi szívtől-szívig
az utat perzseli?
Nem így szólok én,
nem így szeretlek,
szerelmem a tündöklő égről
nem ígér csillagot,
Nem hív a Hold
sugár-bűvkörébe,
nem emel távoli fellegekbe,
– az én szerelmem
odakötöz téged dolgos napjaimhoz
(derűs jövőnkhöz)
eltéphetetlen
száz erős kötéllel.
– Lásd, egyszerűen, de mélyrőljövően,
mint a fák táplálkoznak
a vak földben
kígyózó gyökerekkel:
– így szeretlek.
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
Ki kérdezett?
2022.04.19. 22:45 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: jövő meghívó vers egyetem szakértő fogadás múlt szerelő szonett karinthy frigyes pogácsa vendég mester megfejtés szabálytalan másik én tudós ladányi mihály rövidke lehetett volna
„Mért nem telik erőmből nékem arra,
hogy olyan költő legyek, aki tetszik,...”
(Ladányi Mihály: Szabályos költemény)
Bár lennék néha én is inkább kikérdezett, szakértő
végre, valamiből, vagy szétment biszbaszokhoz szerelő,
podcastbe vendég, filmről, könyvről, tán megmondja, azért ő,
egy tárgy mestere, tudója, „címzetes tanszékvezető
egyetemi docens”, vagy ki is. Ki bevált köreit rója
régóta újra meg újra, éles címzéssel meghívja,
fogadásra, átadóra, hajbókoltja és -bókolója,
majd a pogácsákig a műsort vele csak végigbírja,
hogy vállukat, hát te is itt vagy, megint, összekoccantsa. –
De egyszer, lehet úgy is, pár öltő múlva, vagy ki tudja,
ők mondják ott, vissza-vizsgálva, hogy tán mégse halandzsa
volt, miket mondtunk, pár múltbeli nem-figyelt magunkfajta,
szakérthetnek rólunk is nyelvészek, szociológusok,
pszichológusok, pszichobiográfusok, na hát rajta,
valamiket, amikre amúgy ma rájönni nem tudok.
költészetnapi #12 - Sziveri János: Intés a megmaradókhoz
2022.04.11. 09:58 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: budapest jövő vers halál test jegyzet vajdaság tűz szerbia vég szivar ostoba rejtély ipar kitartás szabadka tekint sziveri jános nem én írtam költészetnapi muzslya
Sziveri János
Intés a megmaradókhoz
Elégetnek majd ha megunnak minket
Elfüstölnek mint holmi olcsó szivart
Attól mit teszel hát óva int'lek
Ne gyűrd hiába s hasztalan az ipart
Úgy mondom mint aki közelebb a tűzhöz
Értsd hogy előbb érek meg égetést
Jegyezd föl azt is mit ehhez még fűzök
Éltem bár kíméltem láthatod véget ért
A rejtélyt nem tudom ki fejti meg
Elhasználódott ócska roncs a testem
Beváltanám már de nem kell senkinek
Akad ezrével ilyen Szabadkán Pesten
Elégetnek majd és megunnak minket
Elfüstölnek mint holmi olcsó szivart
S ki megmarad ha jobban széttekintek
Korántsem azért mert ostobán kitart
nagyapám írta 4.
2022.04.08. 14:50 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers tavasz arc fény tél nyár szív kecskemét levél vulkán fej vad kamasz illat termés kába lomb nem én írtam rövidke miska papa kunágota
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
Biztat, csalogat a nyár
Százszor arcul csapott a tél,
kiengesztel a tavasz
és én,
csüggeteg kamasz,
kábultan állok: fejem
lassan-félénken felemelem.
Vad vulkán kitörni készül
bennem vitézül,
míg szerte az ömlő fény
arcom csókolja lágyan.
Nagyon halkan,
mélyen moccan:
hallod-e, hogy itt a nyár?
A lomb is szépül
(levelén fény ül),
szétömlő illatát
a hódító nyárnak
szívem is érzi.
Hát érzed-e már,
hiszed-e,
hogy itt a nyár?
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
nagyapám írta 3.
2022.03.14. 12:45 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers keresés rádió anya apa emberek háború világ ház pince kecskemét hit út falu vallomás magány tejút csillagok könny termés küldetés proton nem én írtam miska papa kunágota
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
Nincs megnyugvás
Láttam sírni anyámat; sírtam miatta én is,
egy kemény vonást apám szája körül, mit a gond
rajzolt oda s a megkötözött gyűlölet. Láttam
a húgom sírásra görbülő száját, amikor
kakastollasok lépte döngött a konok kövek
jajduló hátán; láttam maszatos kölykök hadát
gyümölcslopáskor kert végén összeseregleni
és a palánkon túl, hová én be nem léphettem,
teniszezők ruháját fellobogni az égre.
(A magam formálta felhők mintha hívtak volna,
hogy menjek utánuk, – ó, de kívántam volna,
úgy kellett volna repülni, úszni, egyre messzebb,
mittudomén hová, csak el innét, hol sok a
pofon és a nincsen, hol az anyám a kamrába
bújik el sírni, és jaj, apámon az a fura
vonás, ott, ott a szája körül, ki tudhatná, mert,
ki tudhatná, talán a csendőri ütlegekért,
a megbosszulhatatlan kínokért, tán' nagyapám
korai haláláért: ó, jaj, nem lehet tudni,
mert apám élete örök titok mindenkinek!
Nem volt ideje-kedve beszélni: ha szólt is, csak
olyankor, amikor már nem tudta elkerülni...)
Láttam maszatos gyerekekből éhes csokrot a
porban... Feri bácsit kidőlni kapa mellől...
Ne higgyétek, nem igaz, hogy megszépül a rút!
Véres kezek a Napot az égről letörték!
Szakadt ruhás emberek üres hassal vigyáztak
telt csűröket; embereket csordába tereltek...!
Bandukoltam lehajtott fejjel síró fák alatt...
Kérdezed, mért nem szívtam magamba a csodákat
lázas lélekkel? Ó, nem tudhatom: e dekorált
világ bájaiban gyönyörködni tudnál talán
éhesen? Nyugalmat és igazságot kerestem:
egy zugot, hol nem mászik rám bogár, ha elalszom,
kutya nem nyaldossa arcom és csősz nem kiált rám...
Egy szót kerestem, amitől kinyílik a lélek.
Egyetlen, halkan kimondott szót, mitől virágba
szökken a gaz, ami ránőtt a szívemre, egyetlen
szót! egyetlen, megértő, baráti szót kerestem!
Láttam szerelmeseket összesúgni s ilyenkor
még jobban fájtak az álmatlan éjszakák... Mentem
gyalog térdig érő hóban; zuhogó esőben
elázott rajtam a kabát; lestem az elfáradt
embereket, kerestem az arcukon valami
jelt, kerestem fényt a szemükben és a kezüket
kívántam megfogni egyre és kérdezni tőlük:
merre, merre mennek? Belestem nagy házak díszes
ablakán, hallgattam jeges fatörzsnek dőlve szép
zongorahangot; – ömlött, csorgott a könny a szememből...
Láttam vért fröccsenni a fehér falra: tornyokat
ledőlni; bújtam fa mögé sivító bombától
megijedten; vér és por lepte be a világot.
Ki törődött az én szívemmel? Ki látta rajtam
világos nappalokon a nyomasztó éjek rút
nyomait? A világ tömte a hasát röhögve,
míg nekem – millió fényre-éhes társammal
együtt – a lét dohos pincéje mélyén rohadva
csak hulladék jutott! A reggel-várás éltetett
csupán a bűzt-okádó éj alatt, ó emberek...!
Ujjongtam, mikor tavaszra fordult és a zord tél
rút emléke fekete varjúként messzi röppent...
Emelt fővel léptem a világba, mikor végre
a kapuk kitárultak és az utak megnyíltak
zsongü hajnalon előttem. A színeket kezdtem
szépre-éhesen észrevenni. A változások titkát
megtanultam. Gyermekként ámultam a csodákon.
Hallottam: törvényszerűség, s kezdtem kikutatni.
Hallottam: felszabadult ember, harc, jövő, eszme,
és a szó nekem ütődött, hogy rámtapadjon és
életem gazdagítva, örökre bennem éljen!
Anyám könnye felszáradt, apám mély vonása enyhült.
– De az én szívem nem akart mégse megnyugodni...
Szekér után autók suhantak álmaimmal;
rádió vitte messze hangom. Csillagok lettek a
barátaim, miután fényéven lépegettem.
Sugarak, áldott, rút sugarak nekem ütődtek,
hogy eszméljek egyre jobban. A lelkek megnyíltak
előttem: barátok jöttek kitárt karokkal,
és a szívem osztottam nékik darabokra: lásd,
gazdagszik a szív, ha osztogatják. Nem fogy soha
el a lélek, ha lelkeket vonz magához. Rám tört
száz szép, kínálva bájait, de én nem nyugodtam...
Megállhatunk-e, míg nem fogtunk minden szelet a
vitorlánkba? Lehet-e nyugtunk, ha vihar les ránk?!
Az én világom már nemcsak az utca. Földrészek
gondja nehezül vállaimra. Az én világom
a protonoktól a Tejútig ér el s belefér
abba kétmilliárd szív lüktetése! Sugarak
hordják rezgő hátunkon milliók vágyát elém...
Csodás világ ez: isten lehetsz benne, teremtő
erővel formálhatod magadnak+ Így felejted
majd a mocskot egyszer el! Csodás világ ez: ember
lehetsz benne, mi, érzed? mindennél többet jelent!
Elérheted bár minden célodat: nincs megnyugvás,
amíg átérzi a szív más szívek rezdülését...
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
nagyapám írta 2.
2022.02.21. 14:57 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers gondolat asztal lélek ház tűz szív kecskemét este táj tenger rím tündér örök láz düh versírás sor boldog végtelen téboly termés árva néha láng szemek márvány nem én írtam rövidke miska papa kunágota
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
Ha néha, este...
Ha néha, este,
szunnyadó házak között
kocogó léptekkel járva,
vagy íróasztalom
márványlapjára dőlve,
rímeket, szelíd és dühödt
sorokat szőve egybe
(a lélek mélyén
tébolyító lázban fogant
verseket, melyek mind-mind
koraszülöttek, árvák).
vagy szemed
hullámzó tengervízén evezve,
– öröklángú, boldog tájakat
dobbanó szívvel keresve,
ha néha, este
tündéri tájakra térve gondolatban,
száz gondom jut eszembe:
minden Titokra
gyermek-dacommal fittyet hányva,
szemek égő tüzét híva társul,
belesuhintok a Végtelenbe!
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
Végrendelet
2022.02.14. 12:43 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers élet halál emlék álom szöveg séta gép öreg post mortem szó ajtó rím pótlás jel végtelen kör otthagy végrendelet tandori dezső nemlét meg nem írt háztömb fekvőnyolcas
Álmodtam minap valami tandoris szójátékot is,
vagyishogy szó- és jel- játékot, szóvirágot, jelvirágot, néha éjjelente
a belső végtelenbe’, tudatosan nem kért jelemre, eljönnek ilyenek,
véletlen, alaktalan, meredek alaktan-zörejek, amiket reggelemre
rögtön el is feledek, megíratlan marad a legtöbb neked. Szeretném,
ha összeírhattam volna még egy többletet is, hétköznapis küzdelmeket,
ha hagytak volna, hogy többeket ebben éljek, nem felesleges, felszínesebb
életemet, képzettebb remeteként csak többet meséljek, mert legfőként
és mindinkább is jelekben élhetek, tovább, nektek, ezt-azt még cseréljek,
amiket meg nem történtté, hanyagolhatóvá ítélhetek,
és arról beszéljek inkább, amiket szavakba képzelek.
Aznap is csak annyit tudtam, hogy bármi jel volt, VÉGRENDELET,
címként csak ez virított, ezt írtam akkor, mindez felett,
de hogy mi lehetett, ne kérdd, távolibb lett, ahogy a megtestesedett,
valóságos végem neked, amíg itt leszek és pótlásköröket egy véghajrában
talán még megteszek. Talán a befejezéseket még el lehet
halasztani, a végtelen-jelt még félre lehet nyújtani, ahogy továbbhúzom,
amíg két háztömböt, azon, és között, lassanként mindig felölelek,
utolsó sétáimon, a fekvőnyolcast újra és megint lejárom,
mint az életet, kinyitom és lezárom, azon a húron. Amiket köré lehetett
volna még vetíteni, miknek még némi feneket akartam keríteni,
amikkel ezt az életet lehetett volna helyettesíteni, a múló mulasztásban
még végre lehet hajtani, mert míg le nem tettem a pontot, mindezt a vétlen
nem-tettemet és a pont-ott hagyott tetemet, otthonomon zárt ajtóimon
hiába kopp-kopp, még nem lehet, még mindig nem lehet mindent
behajtani. Nem tudom, nem lehet megoldani, miféle jeleket,
hogyan karcoltam volna aznapi, jeleni lapomra, azt az ötletet,
fel-árnyalt fél-szöveget, jelenléti íveimet félig-készen hagytam itt
készre nektek, mert készletemben minden más közt csak ennyi férhetett,
amit így észrevesztek, hogy készként csak ekként legyek,
hiányokban és nemlétekben, előre csak félig-elkészített emlékekben,
amit ébren még itthagyhat, szunnyadva, de készenlétben,
ez-az ütött-kopott gépem neked. Amit még megtehetek,
hogy amíg bírom, és amíg lehet,
némely jelhez, némely képhez,
csak azért valami személyeset
lehetőleg még rendelek.
nagyapám írta 1.
2022.01.26. 18:56 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers kecskemét antológia termés forrás nem én írtam miska papa 50-es évek antikváriumi melóm
Amikor teljesen véletlenül a néhai (tanár, újságíró, a Forrás folyóirat alapító főszerkesztője) nagyapádnak a dedikációjára és néhány eddig számodra ismeretlen versére bukkansz rá egy antikváriumi (1959-es, kecskeméti) antológiában. Nem tudom, mikor lehetett részem utoljára ekkora meglepetésben. Hosszú évek után, utólagosan, megint újabb oldalát ismerhettem meg.
Az egyik közülük:
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
Nem könnyű önfeledten...
Nem könnyű önfeledten ringni
tükör hátán a tónak,
bámulni égő nap tüzében
sima testek lepergő gyöngyeit,
mélyülő vízben egyre lépegetve,
meglesni testek rejtett titkait,
labdát dobálni felkacagva,
frottír köpenybe bújva,
szörpös pohár jegével oltani szomjunk,
vagy zöld szőnyegen elnyúlni hosszan:
nem könnyű önfeledten
pihenő órák mézét, lázas órák illatát
szívni magunkba;
világról, bajról mit se tudva
beléfogózni a tovalebbenő pillanatba.
Hiába hív ezer csodás varázs csalfa rétire,
nem könnyű feledni, hogy halálra-vágyó, rút szelek
zúgnak át gyanútlan falvak, városok felett,
s villanó villámok éle vág be
távoli házak ablakán,
nem könnyű mit se tudva aggódó szemekről
messzi kínokkal nem törődni.
Ó, hány illat vonz,
hány szín int ránk sugárkezével,
a hullámzó csillogásban
hány lomb nevet dús szőnyeg felett,
hány felhő kacag szikrázó ég alatt,
hány madár dalol ott messzi valahol,
hány drága perc csábít,
– és mégis:
Nem könnyű önfeledten magunkba szívni
a sok csodát:
sejtjeink megtelnek távoli panaszokkal,
s velőnkbe a gyűlölet magvát hintik el:
Nem lehet sokáig önfeledten ringni
nyári hullámok felkavart-furcsa hátán.
Télen a gyárból
2022.01.12. 21:39 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers sör vörös emlék pánik egyetem tél nyár jó köd rossz nosztalgia gyár iroda pálya jég sín tévút lamentálás átmenet felemás szabadvers időszak szakasz reök fekete haj rövidke
Volt valami azokban a nyarakban,
valamim azokban a beszűkítő, irodáinkba zárt,
pilledt falakú, egymásra pakolódó egykaptafa-délutánokban,
szektásan nyűglődve a felesleges, ránk se figyelt rejtvényeinkkel,
miközben odakint csorgott, zakatolt villamosán a habzó városi élet,
amelybe pont hogy tartozni próbáltunk volna, máskor meg folyt ott
az szénás fellegű, tömör, fejbe kólintó vörös sör is,
ha kiszabadultunk, már ha a rágódástól elszabadulni sose tudtunk,
de bármi gond volt, amelyekről azt hittük, örökké nyomhat,
ezekben préselődünk ezután is, valami mindig vigasztalt,
kis sikerek, bódult felejtések, tévúton kergetett plátói boszorkányok,
valahol majdnem-jó időszakaim voltak ezekben is,
mint megtalálni mindig minden rossz szakaszomon
egy-egy jobb állomásom, néha úgy tűnik, csak a jeges ködbe visz
tovább ez a sok valahol-kisodrott, vissza sose váltott vonalú pálya,
de akkor is, most is, már majdnem, majdnem jól voltam, vagyok,
még ha nem is látva, bár akkor se ment jól, azoknak is igenis
mindig megvolt magunknak bennük a bája.
egy kedves idén-olvasott vers
2021.12.26. 21:19 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: vers élet utazás kezdet álom múlt véletlen otthon furcsa ébredés weöres sándor mintha évvégi sosemvolt nemlét nem én írtam nemtudás lapozás antikváriumi melóm
(teljesen véletlen, jókor lapozva jó helyre)
Weöres Sándor
Mintha sose lett volna
Folyton csak ébredek
az álmaimból.
Hol kezdődnek,
nem ismerem.
Folyton csak ébredek
az utazásaimból.
Ha elmúltak, mintha
nem is lettek volna.
Folyton csak ébredek
az otthonaimból.
Mások laknak bennük,
nem ismerem.
Folyton csak ébredek
az életemből.
Ha elmúlt, mintha
nem is lett volna.
költészetnapi #11 - Balog József: kettőszáznyolcvanhét
2021.04.11. 10:48 | gébence | Szólj hozzá!
Címkék: jövő vers barátok csirke irodalom kezdet eger emlék egyetem szeged ősz bor tanár 80-as évek idő múlt józsef attila juhász gyula évek fiatalság albérlet móra radnóti jelen főnök csongrád kolesz babits jugyu balog dugonics thealter nem én írtam 70-es évek kezdeni valamit helyre tevés
Balog József
kettőszáznyolcvanhét
az első nap megittunk a Csirkében egy üveg vörösbort.
Csongrádi Kékfrankos?
Egri Bikavér?
mindkettő létezhetett 1981-ben.
az első nap volt, annak is az estéje.
az első este.
nem ismertünk senkit, vagy alig valakit.
magunkat sem, egymást igen, ültünk évekig egy padban.
az első nap ültem mellé, az az első nap öt évvel korábban lehetett, majdnem napra pontosan.
1976. szeptember 2.
vagy 3.
esetleg augusztus utolsó napja, éppen szeptember 1. is lehetett.
akkor öt év telt el a két első nap között.
most eltelt 36, illetve 31.
nincs miért szégyenkezniük az éveknek, számoltatják magukat, jönnek, aztán mennek, állítólag nincs másunk, mint a folyamatos jelen, mert az idő másmilyen használatáról lemondtunk, a jövőt kergetjük, így nem is élünk, mert a jövőből jelen lesz, de addigra már érzéstelenítenek az előzetes véleményeink, amelyeket úgy formázunk, hogy semmiképpen ne legyenek kielégítően elegendőek, amikor eljön az idejük.
tehát: mire elkésünk, addigra már korán is érkeztünk.
az első este a Csirkében megalapoztunk az ismeretlennek, aztán húztunk, én az albérletembe, Takáts a koleszba.
talán ő ismerhette a Csirkét, a nővére is a JUGYU-ra járt, amit akkor – 81-ben – mi is elkezdtünk.
az egyik tanárommal, aki jelen közeli irodalmat tanított – Konrád? vagy ő később jött, már az egyetemen? A városalapítóval, A látogatóval? – ma találkozgatok a Juhász Gyula utcán.
akár a történet, akár a történetből kihulló dolgok, akár a még láthatatlan múlt, Juhász mintha maradt volna, meg is nézem mindig a táblát a házon, ami jelzi, itt lett öngyilkos Juhász Gyula, kellene vele – Radnóti, Babits, Móra, Dugonics, József Attila – velük valamit kezdeni, itt vannak, mégsem vannak itt.
talán, mert meghaltak?
talán, mert most élek?
valami olyasmiben maradhattunk 81. szeptember 2-án (3.?), hogy nekiszaladunk ennek, a városnak, megyünk bele, olvadunk, engedünk, visszafogunk, eleresztünk, megjövünk, ellenállunk, próbálkozunk, vetjük bele magunkat és maradunk ki, ahogy szoktunk.
valami részünkkel kimaradunk, hogy szabadon tudjunk lélegezni, legalább egy ujjnyi bőrfelületünkön.
így is lett.
csak ki elment.
csak ki maradt.
csak ki.
Utolsó kommentek